Már az utazás előtt sokat töprengtem azon, hogy vajon milyen lesz személyesen találkozni Péter apostol utódjával, Jézus Krisztus helytartójával, de természetesen ezt az élményt nem lehet előre elképzelni. A Szentatyával való találkozást megelőző percekben úgy éreztem magam, mint 5 évesen, amikor szenteste azt vártam, hogy talán most megpillanthatom Jézust, amint éppen ajándékot hoz. Majd megjelent egy ember, akinek a kivételes nagyságát pontosan abban láttam, hogy amellett, amit képvisel, úgy tud az emberi minőségében maradni, ahogyan nagyon kevesen, csak egy szent lehet képes. Pusztán a lénye olyan hatással volt az emberekre, amit egy státusszal, vagy hírnévvel nem lehet elérni. Csak a jelenlétével, azzal, hogy elment mellettünk, könnyeket csalt az emberek szemébe. A zarándoklat csúcspontját egyértelműen a Szentatyával való találkozás adta.
Majd a további napok során is végig, számtalan apró csodákat éltünk meg. A legkedvesebb történetekből az egyik, amikor lemerült a telefonom és valaki kölcsönadta a sajátját, hogy azt használjam. Később a gesztust egy szelet tortával próbáltam meghálálni, ami sokkal kellemesebb meglepetést okozott, mint gondoltam, az illető könnybe lábadt szemekkel fogadta el. Miután hazaért, akkor írta meg, hogy az a szelet torta volt a születésnapi tortája, aznap volt a születésnapja.
Az út végén, az utolsó este is katartikus pillanatokkal zárult, Perugia központjában este tíz órakor találtunk egy gyönyörű, nyitva lévő templomot, ahová betértünk, és éppen az Alleluját énekelte egy gospelkórus. Ekkor már annyira telve voltunk Isten kegyelmével, hogy leültünk, és csak hullottak a könnyeink.
Végül azt a gondolatot hoztam magammal, hogy a mindenható és örök Isten ott él mindannyiunkban, és ennek az egy oknak elégnek kellene lenni ahhoz, hogy ezt szüntelenül „ünnepeljük” egymásban, a másik emberben.

Kállai Rita