Utólag jutott eszembe, majdnem úgy jártam, mint Péter: kétszer nemet mondtam, harmadszorra azonban, amikor már nem is szóltak, én jelentkeztem a barátaimnál, mondván, tavaly és tavalyelőtt hívtatok lelkigyakorlatra, most végre szeretnék elmenni. Bizonyára beállítottság kérdése is, de általánosságban kijelenthető: a férfiak messze rászorultabbak a lelki tárulkozásra. Egy friss kutatás szerint az az egyik oka a nők jóval magasabb átlagéletkorának, hogy ők megosztják egymással gondjaikat, örömeiket. (A feleségem egyetlen este többet beszél bármelyik barátnőjével akár telefonon is, mint én egész hónapban. )
A cursillo, persze lényegesen több volt némi letyepetyézésnél: mindenekelőtt megnyitottuk önmagunkat, előástunk, átgondoltunk és kimondtunk rég eltemetett érzéseket, élményeket; közben meghallgattuk ugyanezt másokban, odaajándékoztuk egymásnak a figyelmünket és empátiánkat. Ami pedig igazán megkoronázta mindezt, minőségileg a metafizikai magasságba emelte, az az együttlét megszenteltsége volt, hiszen az Ő nevében jöttünk össze.
Az első ajándékot rögtön a kapun belépve kaptam, a sötétben átölelt egy köpcös, szakállas ember, nekem az egyik szeretetnyelvem az érintés, ám ő olyan örömmel üdvözölt, hogy elszégyelltem magam, amiért nem ismerem meg. Aztán megértettem, most láttuk egymást először, nem is ismerhetem, legalább is „kívülről” nem, „belülről” viszont valami rezdült rá, olyasféle, mint mikor az ember hazaérkezik.
Annyi ilyen rezdülést kaptam aztán, hogy csak a legzengőbbeket említhetem helyszűke miatt. A másodikat Feri atya pendítette meg: Isten szeretete feltétel nélküli – akármilyenek is vagyunk, s ránk bízza, mit kezdünk vele. Idén megírtam a három gyerekünknek a saját aparegémet. Amolyan apák könyvét: családról, ősökről, róluk, a világról, Istenről. Ezzel az invokációval kezdődik:

„Szeretlek benneteket. Mindörökké és mindenek felett. Feltétel nélkül. Szeressétek egymást. És a választottaitokat. És akit csak lehet. Mindörökké és mindenek felett. Feltétel nélkül.
Ez a legtöbb, amit tehettek. Ez a legmagasabb fok, ahova eljuthattok. Minden más lényegtelen. Pontosabban: ennek a függvénye.
Ilyen egyszerű. És ilyen hihetetlenül nehéz.
Nekem csak néha, pár pillanatra sikerült.
De ezekért a pillanatokért volt érdemes élnem. És csak addig lesz az, amíg még tudok ilyen pillanatokat teremteni.
Isten segítsen minket ebben.”
Ez villant belém, amikor Feri atya beszélt (hogy Isten úgy szeret, mintha tökéletes lennék) – akkor könnyeztem először. Ne féljetek, nem fogom mind felsorolni! Csak néhány katartikus gondolatot még: az emberben a hibáit lehet szeretni, azok valójában ajándékok, lehetőséget adnak, hogy felülmúljuk őket, végső soron önmagunkat. Ám az ember saját magáért nem képes új életre kelni – ez csakis valaki másért lehetséges. És: tekintsek úgy önmagamra, hogy én vagyok a feleségem és a gyermekeim számára Isten szeretete.
Imre atya rátett egy lapáttal, nyilvánosan rendített meg, a legvégén, amikor a vendégek előtt átadta a csak nekem szóló áldását. Zárójelben említem, hogy mintegy húsz emberhez volt képes személyesen, a lelkébe világítva szólni. Hozzám így beszélt: Kapernaumban a római százados is katona volt, de tudta, hogy „nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj”, „csak szólj”, s Jézus azt mondta róla: senkiben sem találtam ilyen nagy hitet, s meggyógyította a szolgáját. Az utolsó mondatait ott már nem is hallottam, mert csak rázkódott bennem a lélek, ahogy átöleltek a szavai, s olyan semminek éreztem magam, mint a tékozló fiú atyja előtt.
Kicsinek kell lennem, utolsónak a sorban, „Nix önerő, csak Krisztus”, nem kell keresgélnem Istent, bolyongva egy labirintusban, csak beengedni, ott kopogtat mindig az ajtómon. Nyitottság, akár a gyermeké.
Közben világosodott meg számomra, hogy Bozi Gyuri rektor és Komor István, a Szent János asztal segítője és a többi cursillós testvér mind hetekig, hónapokig készültek nekem és a társaimnak valódi megtisztulássá tenni a három napot. Ahányszor csak gitározott kicsit a lelkünk húrjain Gyuri, s zengett a De colores, dalolni támadt kedvünk, ahogy „Isten szegénykéje”, Szent Ferenc ujjonghatott egykor a madaraknak. A tanúságtételek őszintesége, fájdalma szintén mélyen megérintett. Fel-felráztak, ott repültem és zuhantam folyamatosan „verődve földön és égbolton”. A legfenségesebb szédülésemet a feleségem és a gyermekeim üzeneteinek köszönhetem. Öt levelet is kaptam, egy volt köztük az övék. Még nem is tudtam, milyen kincseket rejtenek, mikor elvonultam velük. A feleségem drágámnak szólított benne, s ilyeneket írt: „büszke vagyok rád, hogy elmentél az Útra”; „remélem, megtanít újból mosolyogni, mert ez a te igazi éned”; „örülök, hogy 24 éve megszólítottál ott a buszon”. „Kicsi szentháromságaink” – no, jó, a legidősebb már majd’ 190 centi – egyebek között azt írták: „kezdek rájönni, mekkora mázlista vagyok, amiért te vagy az Édesapám”. Naná, hogy potyogtak a könnyeim.
Már látom, féloldalas lesz a visszaemlékezésem: a derültséget nem tudom visszaadni, pedig tiszta szívből nevettünk és sokat. Nemcsak a poénokon („Nem szeret az uram! Már meg se ver!”), hanem Feri atya ironikus kiszólásain, Imre atya szenvedélyes humorán, egymás életének csetlés-botlásain és – nagy kegyelem! – önmagunkon. Varga Laci atyától (Szent Imre templom, Kaposvár) származó egyik kedvenc mondásom jut eszembe: „Vedd komolyan Istent, és sokat fogsz nevetni!”
Néhány nap telt el, máris hiányzott a légkör. Lelki tréningezni könnyebb társakkal. Rendszeressé tehető az egyszerre alázatos és derűs gyakorlás, a döntés, elköteleződés és cselekvés hármassága abban, ami mindennél gyengédebb, mégis mindent legyőz.
„Bennünk kigyúl a vágy, kel a remény,
és égnek a színek, és lángol a szív.”
De colores:
Katona József (Kaposvár)