Kezdődött mindez tavaly decemberben, amikor megtudtam, hogy lesz Európai Ultreya. A naptárra tekintve láttam, hogy munkahelyi elfoglaltságaim miatt semmiképpen sem fogok tudni busszal utazni, ezért gyorsan megvettem az olcsó repülőjegyet április 30-ra. Menet közben váltak világossá a program egyes elemei: pápai audiencia május 1-jén délelőtt, ott ország bemutatkozás 3 percben; két küldött lehetősége a Szentatyával való kézfogásra; délután ultreya a Szent Pál Bazilikában. Aztán márciusban jött a hidegzuhany: az audiencia egy nappal korábbra került… Gyorsan kellett döntenem – repülőjegy átfoglalása (többe került, mint az eredeti ár); munkahelyi kötelezettség és házas csoport program lemondása, mert éreztem, mennem kell.
Szerda este késői megérkezés a városszéli szállodába. Máté megmutatja az ajándékot, amelyet a sátoraljaújhelyi börtön cursillistái készítettek. Hűha! – mondom. Meglep a plasztika naiv kivitele, ugyanakkor a Bibliához láncolt kéz ötlete. No meg a terjedelem – egy hatalmas doboz, amelyet másnap vinnem kell.
Csütörtök délelőtt a Vatikáni Múzeumokban. Alig tudok figyelni a látnivalóra, mert feladatunk van még: meg kell szerezni az akkreditációs dokumentumokat, fel kell venni a belépéshez szükséges egységcsomagot az egész csoport számára. Nincs kapcsolati lehetőség az olasz szervezőkhöz, nem tudjuk Mátéval, hogy hova menjünk. Az ígéret ellenére a szállodába nem küldtek semmit. Csak egy címünk van – San Gregorio VII -, de ez nem házszám, hanem csak egy hosszú, széles út neve… Hova menjünk, kihez forduljunk segítségért? Az első fény, az egyik spanyol vezető telefonszáma Máté telefonkönyvében. Ezen a szálon el tudunk indulni. Legalább vele találkozhatunk, ő már tudja, hol osztják az egységcsomagokat, és tud adni akkreditációs kártyát. Újabb pofon: a magyarok nem szerepelnek a meghívottak listáján! Enyhe rábeszélés, latinos hozzáállás – na jó, akkor ti is kaptok egy doboznyi csomagot… Ez tehát megvan, most már csak 2 órát kell várni, hogy találkozhassunk a magyar csoport tagjaival, akik a múzeum után várost néznek. Végre mindenki megérkezik, oszthatom a táskákat, sálakat, kitűzőket. Én a sárga helyett kéket szeretnék; nekem zöldet, ha lehet – hopp, a sorba mások is beálltak, mert csak azt látták, itt ingyen osztanak színes dolgokat… Végre ez is megvan! Gyülekeznek az olasz és európai cursillisták, hogy bemehessünk a VI. Pál csarnokba. Vontatottan zajlik a csomagok átvilágítása, a bebocsátás. Közben tűz a nap, fokozódik a tömeg nyomása. 7000 embert kéne beengedni egy óra alatt, reménytelen!? Bejutunk – micsoda kontraszt a kinti nyüzsgéshez képest! Meghajló svájci gárdista a teremajtóban, frakkos nemes urak az első soroknál, akik mutatják, hova ülhetünk. Egyáltalán átadhatjuk-e a hozott ajándékot? Újabb fény – igen! Ezután felgyorsulnak a történések: elkezdődik a program. Nagy a háttérzaj, az olaszok kevéssé érdekli, hogy mi történt az egyes országokban, de aztán kivilágosodik a terem, és hátul megjelenik kíséretével a Szentatya. Egy csapásra megváltozik a hangulat! Ováció fogadja, mindenki őt szeretné látni, lefényképezni, megérinteni. Csak a kivetítőn látom, mi történik, mert a fejek, kezek, hátak eltakarják előlem. Mosolyogva ér le a terem aljára, aztán megy tovább fel a lépcsőkön a pódium közepére állított székéhez.
Következik a protokolláris rész. Először Alvaro Martinez Moreno, a GECC világi elnöke köszönti, majd a fiatalok képviselői tesznek fel kérdéseket neki, utána a pápai beszéd. Olaszul mondja, nem értem, de most nem is ez a fontos. A gesztusai: ahogy leengedi kezét, amelyben a leírt szöveg van, és fejből mondja tovább gondolatait; ahogy megnevetteti a jelenlévőket; ahogy a főpapokhoz fordul; végül a kézfogások. Néhány kedves szó, egy mosoly, egy meleg kézfogás – sok idő nem jut egy-egy küldöttre. Izgalommal vártam, hogy eljusson hozzánk. Mátéval előtte egyeztettük, hogy mit mondjak – mi az a két-három kulcsszó, amit angolul mondva is megérthet, és ami tisztázza az ajándék eredetét. És igen, ott van már előttem, a két-három szó elhangzik, látszik, hogy ha elsőre nem is, de utána, látva az ajándékot és hallva a Máté mellett álló portugál OMCC világi elnök spanyol szavait, tudatosul benne a lényeg. Meglepődik, de ugyanakkor megörül neki. Visszalép és újból a kezét nyújtja. A kíséretből többen, így német titkára is érdeklődik, hogy mit is hoztunk. Rövid magyarázatunkra mosolygó bólintás – igen, ezt értékelik! Ezért kellett mennem, ezért kellett cipekednem, ezért kellett napközben idegeskednem, hogy a nagyon mélyen lévők ajándékban megtestesülő kéznyújtását a Szentatya – és rajta keresztül bizonyára az Úr is – elfogadja!
Szoros az időkeret, már nem is engedik a Szentatyát mindenkivel kezet fogni, terelik kifelé. Még egy nagy ováció, aztán vége.
Másnap délután a falakon kívüli Szent Pál Bazilikában jövünk össze ismét az ultreyán. A szervezetlenség itt is kézzelfogható. Nem tudható, hogy éppen ki beszél, nincs útmutatás, hogy hova üljünk; ráadásul a magyar csoport felét rossz helyen tette ki a buszvezető, így jóval a kezdés után értek csak oda. Nem megfelelő a hangosítás, ezért azt sem értettem, aki angolul mondta szövegét. Még szerencse, hogy a tanúságtételek nagy része megjelent nyomtatásban. Egy olasz püspök 40 perces beszéde – nem értem, és nagyon unom. Hosszú volt a nap, el is fáradtam. Hátra van még az ünnepi mise. No, ez felemelő! Főceremonár a genovai érsek atya – idős, vékony, mosolygós és szelíd. Nyomában főpapok egész sora, a szentély oldalában pedig nagy számú cursillista pap – köztük a két magyar is. Az egyik könyörgést Kutassy Jenő mondhatja. Jó érzés, hogy nekünk, magyaroknak ilyen módon is jutott szerep. Aztán ennek is vége. Mise után még egy látványos De Colores éneklés a templom oldal bejáratánál, utána irány a szálloda.
Ez történt tényszerűen. Belül meg a megerősödés: van feladatom, van tennivalóm, van megbízásom. A Cursillo nagy ünnepe volt ez a két nap. Egyfelől megerősítést kaptunk a Szentatyától, aki elismeri és értékeli a mozgalom karizmáját, másfelől ismét megtapasztaltuk Cursillo színességét, nemzetköziségét. Ebben nekünk, magyaroknak is helyünk, szerepünk van.
Két év múlva, 2017. májusban Fatimában lesz a Világ Ultreya. Ott kell lennünk!
De colores,
Kovács Ádám