Egy pomázi cursillós lelkinapról

2016-02-27 17:03:07 -

Bozi Gyuri hívott el a lelkinapra. Ő sokszor állt már mellettem a templomban, nyitott szívvel fogadott, ahogyan a családja is.

A szombati nap elején hasztalannak éreztem magam, nagyon izgultam, és nem tudtam mi fog velem történni. Rettegtem. Majd megkérdezte, ki tud kávét főzni. Azon nyomban éreztem, hogy jó helyen vagyok, itt szükség van rám! A karitászházban kicsi, nagyon otthonos konyha van. Igazán otthon éreztem magam.

Kovács Péter egész nap vigyázott rám, sok őszinte szó és ölelés történt közöttünk ezen a szűk helyen. Mosolyogva nyílt meg a szívem, pedig esett az eső. Sok, számomra „idegen” ember volt ott, és néhány, akiket a templomból már ismertem. A 14-es asztalnál négy idegen ember és Péter mellé ültettek le, Ő később tanúságot is tett. Megosztotta velünk a „nyomorát” és azt az erőt, amit a Jóistentől kapott az új életéhez.

Hozzátartozik ehhez, hogy hogyan is kerültem én erre a napra, ide. Körülbelül két évvel ez előtt szóba elegyedett velem Erdődi Ferenc atya a tűzoltó nap után a pomázi tűzoltóságon, és megkérdezte, hogy miért nem járok templomba. Egyszerű választ adtam Neki: attól félek, hogy elégek az ajtóban. Ő azt felelte, ne aggódjak, a Jóisten megbocsátja a bűnöket. Így kerültem a katolikus gyülekezetbe, evangélikus létemre. Bár, soha sem éltem vallásosan, de mindig hittem a Jóistenben.

Bemutatkozással kezdtük a „foglalkozást”, amit így elsőre megosztani lehetett magunkról: név, családi állapot, munka, stb. Az „asztali” beszélgetésekhez kis kérdéseket kaptunk, amelyeket egyes szám első személyben kellett megválaszolni; nem tanácsot adni a másiknak, csak meghallgatni. Nagyon jó volt látni, érezni, ahogy oldódott a feszültség. A másikban kezdtük felismerni saját magunkat. (Később cserélődött az asztaltársaság.) A tanúságtételek, melyeket a hívők tettek, azért voltak jók, mert betekintést engedtek őszintén a legszemélyesebb érzelmeikbe, a bűneikbe, az életüket adták át tálcán nekünk, teljes kiszolgáltatottságban. Csodálatos, fájó emberi sorsok, olyan fordulatokkal, ami a környezetük, az egész családjuk életét is megváltoztatta.

Az asztalnál találkoztam egy családanyával, aki a férjével együtt volt ott, erősítették egymást, de ugyanolyan bizonytalan és tétova volt mint én, aki egyedül van. Szomorú, mégis megnyugtató volt számomra.

Gyuri atya beszédén elkezdtem sírni, keserves fájdalmat éreztem a mellkasomban, mint akit kettéhasítanak. Olyan fájdalom töltött el, amikor azt mondta, hogy Isten ajándékai vagyunk, vagyok. Hogy fontos vagyok Neki, és szeret, mert a saját képére tökéletesnek teremtett, hogy kedvét, örömét lelje bennem, bennünk. Akkor Petinek a fülébe súgtam, hogy az fáj igazán, hogy a legnagyobb bűnt követem el azzal, hogy nem szeretem magam, mert ez által őt sem, és másokat sem tudok szeretni.

Az egyik szünetben oda jött Ferenc atya megkérdezni, hogy érzem magam? Azt mondtam, hogy nagyon rosszul, mert nem érzem idevalónak magam. Tele voltam önzéssel és önsajnálattal. Ezek nem túl szép dolgok, érzések. Gyurit ölelve, könnyezve, nehezteléssel és fájdalmakkal a szívemben szorítottam magamhoz. Számon kértem rajta, miért hozott olyan helyre, ahol ekkora fájdalmat kell megélnem? Majd ismét a konyhában kötöttem ki. Két hölgy is csatlakozott hozzám, és külön-külön, nyíltan beszéltek az életükről. Nagyon magtisztelő volt a bizalom, amivel kitüntettek, és nyitottságuk, hogy nem éreztek ártó szándékot bennem, közel engedtek magukhoz!

Gyuri atya, amivel még nagyon „odavágott”, az a magunkról kialakított rossz önkép, és a rossz Istenkép, no, meg szembesülni ezzel! Arra nem is gondoltam, hogy ezzel a legtöbb ember küzd.

Volt még egy kulcsmondata Gyuri atyának a számomra: hogy az Istenre azt mondjuk, hogy Jó Isten. Ha ezt állítjuk Róla, akkor tudnunk kell, hogy ami rossz, az nem Tőle származik! Ez kézenfekvő dolog, mégis sokszor a rosszért Őt okoljuk, vonjuk kérdőre, vesszük hiába a nevét a szánkra.

Egy Pilisszántóról érkező hölggyel pont azt beszéltük: lehet, hogy azért van így, mert az Isten haragszik ránk, hogy eddig nem jó úton jártunk, járt. Ezt én is, és szerintem sokan így gondolták már életük során. De ha Gyuri atya e mondatára gondolok, gondolunk, hogy az Isten egyenlő a jó fogalmával, akkor rájövünk, hogy ez csak az Ördög kísértése lehet, hogy a jó útról eltérítsen bennünket! Sok sírással jártak ezek a felismerések, megkönnyebbülések, ahogy éreztem, hogy a lelkem megszabadul a nehéz súlyoktól, amikről azt hittem, hogy már letettem, de kiderül, hogy csak jó mélyen elrejtettem magam elől is, hogy ne fájjon.

Péter atya azért volt számomra megrendítő személy, mert többek között járt Indiában, rengeteg borzalmat, szegénységet, betegséget, fájdalmat, szenvedést, szörnyűséget látott, de nem ez maradt meg benne, hanem az emberek tiszta tekintete (a szem a lélek tükre). Nagyon sokat járt betegekhez, haldoklókhoz. Ő, az én szememben az utolsó mentsvár az embereknek, hogy átadhassák magukat az Istennek, és ezt ne magányban kelljen megtenniük. Ő azért tudott hozzám szólni, mert az édesapám magányosan élt, és egyedül halt meg. Ezen a napon tudtam megérteni végre, mit is jelenthetett ez a számára, és miért is fáj annyira nekem!

Sokszor vagyok magányos, ahogy szerintem mások is. Hiányzik a kézzel fogható személy az életemből. Isten van, de nem érinthetem, nem láthatom az Ő hatalmasságát! Jó, hogy van Szűz Mária és Jézus, mert így van személyessége! „Élő” személy nélkül, de mellette is, azért még lehetünk végtelenül magányosak is. De ha kinyílik és lángra kap a szívünk, akkor megszűnik a magányunk.

Péter atya elmondta: nincsenek véletlen találkozások. Mindenkinek kell egy kézzel fogható személy, akit szerintem az Isten tesz akkor oda, valakit az utunkba, és így változtatja meg az életünket, hogy megértsük a szerepünket, létezésünk értelmét!

Engem Ferenc atya hívott erre az útra, és végtelenül hálás vagyok az Istennek Ő érte!

Ahogy teltek az órák, röpke perceknek tűntek. Érezni lehetett a nyitottságot a beszélgetésekben. Mindenkinek egyre több mondanivalója lett. Mindenki életéről kiderült, hogy a Jóisten jelen van benne, a mindennapjainkban próbálunk hozzá tartani, tartozni. Rendkívül felemelő érzés volt mosolyokat adni és kapni az emberektől.

Szentségimádás közben a Petivel együtt térdelve, szorítottuk egymás kezét. Érezni lehetett a teremben, a kápolnában a sok fájdalmat, ami az emberekből „kiszakadt”, a felszabadultság boldogító élményét. Rengeteg szeretet és erő áramlott, szerintem mindenki érezte! Csodálatos volt! Az a sok szeretet, amivel közénk jött a szentség!

Az esti misét Ferenc atya tartotta. Érdekes volt, amikor arról beszélt, mennyire semmik vagyunk. „Porból lettél és porrá leszel”, és hogy mennyire sokszor érzem magam jelentéktelennek, és mikor azt mondja: hogy az Isten pont ezt várja tőlem; akkor megfagyok a döbbenettől, hogy ez ez nem negatív érzés, hanem a jó út! Ahová az Isten hív!

Hiába a bűneim, számára az nem számít, csak az számít Neki, hogy mennyi jót teszek! Súlyos, nehéz szavak ezek, amelyeket nehéz megérteni, számomra legalább is.

Az este végére abból a feszültségből, és riadt állapotból, egy végtelenül szeretetben gazdag, nyugodt, kiegyensúlyozott állapotba kerültem. És szerettem volna ezt mindenkivel megosztani, átadni egy mosolyban, egy kézfogásban, egy pusziban vagy épp egy ölelésben. Amiért lehet, hogy az a nap egy új életet hozott el egy olyan eltévedt léleknek, mint aki én vagyok. Akire még sok nehézség vár, de aminél nagyobb erőt ad neki hozzá a Jóisten, hogy le tudja győzni a gonoszt, és tudatosuljon benne, hogy ez az út az, amire hívása van! Mert egy végtelenül jó ember (leány) a szenvedései és nyomora ellenére.

Köszönöm, hogy részt vehettem ezen az alkalmon, a sok jót, amit kaptam, hogy befogadtak, megnyíltak, és megnyílhattam. A segítséget ahhoz, hogy a helyemre kerülhessek, és ne vesszek el.

Szeretettel ajánlom mindenkinek, hogy vegyen részt egy ilyen alkalmon. Bár fájt, de a fájdalom eltörpül, megszűnik a sok jó és csoda mellett, amit én, ezen a napon kaptam.

Köszönetet szeretnék mondani mindenkinek, aki lehetővé tette, hogy itt legyek, és, hogy ennyire megkönnyebbülve, feltöltődve jó érzéssel telve jöhessek el erről a napról.

Minden résztvevőnek és szervezőnek köszönettel és hálával

Brigi

Fatimai különkiadás élménybeszámolókkal (2017-07-01)

III. CURSILLÓS MARATONVÁLTÓ (2017-06-14)

Cursillo a Cursillóért (2017-06-01)

FATIMA (2017-05-13)

Erdő Péter Bíboros atya Gillyén Elemérnek Szent Adalbert díjat adott Esztergomban (2017-05-01)

MÉLYÍTŐN VOLTUNK TAHIBAN (2017-04-03)

„…igen, Isten valóban szeret engem” (2017-01-16)

Jézus szövetségese lettem (2016-10-20)

„Bátorság, kelj föl, téged hív!” (2016-10-12)

II. Cursillós maratonváltó (2016-10-12)

Beszámolók a 91. női cursillóról (2016-07-07)

Az igaz ember - Szent József (2016-07-04)

Cursillósok a K&H mozdulj! maratonváltón (2016-06-16)

A 6. Szeged-csanádi egyházmegyei női cursillóról (2016-05-10)

Cursillón voltam (2016-03-02)

Kegyelemben úszva (2016-03-01)

Krisztus 37 arca (2016-03-01)

A 90. női cursillo, ami nekem „A cursillo” volt (2016-02-29)

Soli Deo gloria! Egyedül Istené a dicsőség! (2015-12-09)

„Tágas térre vitt ki engem, megmentett, mert gyönyörködik bennem” (2015-12-09)

A 89. női cursillóról (2015-12-02)

Az első cigány cursillóról (2015-11-21)

Átszakadt a gát (2015-10-29)

Lelkes választás (2015-10-21)

Európai Ultreya, ahogy én láttam (2015-07-01)