De colores!

Fabók Ildikó vagyok, köszönöm a kedves meghívásotokat! Örömmel jöttem újra közétek. Örülök a sok ismerős arcnak, bár a nevekkel már hadilábon állok, ezért kérlek, ne haragudjatok rám.
Amikor József atya felkért, hogy mondjak néhány gondolatot, a kezdetekről, sok szép régi emlék, helyszín, sok nevetős éjszakai beszélgetés jutott eszembe. Sóstó, Kállósemjén, Nyíregyháza. Minden hónapban egy nap leutaztam Nyíregyházára, ahol valaki mindig levett a vonatról, és autóval elvitt az adott helyszínre. Mindig volt valaki aki enni adott, inni adott, jó szóval várt, és szívvel, lélekkel együtt dolgozhattunk.

Most, amikor a cursillo elmúlt 20 évére tekintünk vissza, nem feledkezhetünk meg az indulás előtti eseményekről.

Volt egy idős jezsuita atya, Beőthy Tamás, aki hatalmas tűzzel, és súlyos hátizsákkal járta az országot, lelkigyakorlatokat vezetett, látogatta a papokat, és lelkesített őket a cursillóra.
Volt Nyíregyházán egy fiatal atya, Felföldi László, aki nyitott, tettre kész volt, és érzékeny arra, amit Tamás atya mondott. A kettőjük találkozása után először Laci atya – ha jól emlékszem - 9 férfival megérkezett Leányfalura, és utána már ment minden, mint a karikacsapás!
Mi nők, az első hétvéget 95 októberében 35 jelölt részvételével csináltuk. Kiváló környezetben, kiváló segítőkkel indultunk, a folytatás is hasonló volt.

Az emlékek felidézése közben eszembe jutott, hogy a vasárnap reggeli „Krisztus üzenete a cursillistáknak” beszélgetésben az atyák a mögöttünk hagyott három nap élményét a Tábor-hegy élményhez hasonlítják. A párhuzam lényege, hogy az apostolokhoz hasonlóan, mi is találkoztunk az Úrral, és ez a találkozás ahogy nyomot hagyott az apostolokban, ugyanúgy nyomot hagyott bennünk. Ez az életünkbe mélyen beleivódó élmény tesz képessé bennünket az apostoli munkánkra, a negyedik örök napon.

A párhuzam ereje, a biztató szavak, az Úr bizalma irántunk, megteremtette azt az elkötelezett csapatot, akik a férfiaknál és a nőknél egyaránt hatalmas lelkesedéssel megalapozták és tovább fejlesztették a cursillót az egyházmegyében. Hihetetlen öröm volt azt megtapasztalni, hogy néhány év leforgása alatt, - végül az 1999-es munkatársképzővel - kész volt az alap, atyákkal, civil munkatársakkal és működő kiscsoportokkal!

Az élet persze sok érdekes, de leginkább váratlan helyzetet hoz elénk, és valljuk be, sokszor nem elegendő csak arra gondolnunk, hogy a fényes Táborhegyéről lelkesen, örömmel megyünk majd le az életbe. Gyakran azt tapasztaljuk, hogy nincs sátorépítés, és egyre ritkább a fényesség a szívünkben. Esetleg elkopik, megtörik a lendület. Ez a saját és a cursillós életünkben is előfordul.

Ennek a sokszor bennem is megtapasztalt fakóságnak az újra színezéséhez szeretném megosztani veletek néhány gondolatomat.

Az örömhír az, hogy van Táborhegy!
Nézzük meg, hogyan is jutottunk fel a Táborhegyre! Az apostolok közül hármat hívott meg az Úr Jézus, minket mindannyiunkat meghívott!

A meghívás úgy történt, hogy maga mellé vett minket! Kiválasztott, adni akart nekünk valami hatalmas ajándékot! Együtt mentünk felfelé a hegyen, a három nap alatt, miközben szinte minden pillanatban ajándékot adott. Egy mosolyt, egy nagyszerű gondolatot, amit sokáig ízlelhettünk, egy kézfogást, egy levelet, egy beírást az imakönyvünkbe, egy új dalt, amit nem ismertünk, egy újabb barátságot, feloldozó sírást! És sorolhatnám még tovább, de ha van majd otthon egy félóra időtök, gondoljátok tovább a ti ajándékaitokat. Jó, ha előveszitek az imakönyveiteket, és újra elolvassátok a kedves üzeneteket. Én is sokszor teszem, mert erőt ad, amikor nagyon csüggedt vagyok!

A hegyre együtt érkeztünk meg az Úrral, nem lépett elénk, nem előzött meg, nem sürgetett, jó volt neki a mi egyéni lépés-ütemünk. És még csak ezután jött a csoda, mert előttünk, velünk együtt imádkozott. Minden misében, a reggeli és esti imákban, a szentségimádásainkban, az éjszaka csöndjében, a nevetéseinkben és a könnyeinkben! Mindig azt üzente, hogy feltétel nélkül, mérhetetlenül szeret minket.

Hiszem, hogy ha minden reggel elindulunk az Úrral felfelé a hegyre, hasonlóan a cursillo három napjához, megkapjuk az előbb említett ajándékokat, és nem lesz reménytelen lemenni a világba.
Lehet, hogy néha túl magasnak, vagy túl meredeknek látjuk a felfelé vezető utat, vagy a kövek gátolnak az elindulásban! Ha megpróbálunk előre tekinteni, és a csúcsról nem vesszük le a tekintetünket, biztosan felérkezünk!

Nemrégiben történt, hogy egy hétvégre készülve egyre-másra „kövekbe” botlottam. Magánéleti problémáim voltak, amikor egy cursillo rektorságra készültem. Nem érzékeltem magamban azt az erős örömet, vidámságot, és lendítő erőt, amit máskor, nehezen indult a felkészülés, kevés volt az energiám, szóval a fakóságom beborított. Elégtelennek éreztem magamat.
És egy bánatos napon eszembe jutott, és elővettem a meglévő sárga imakönyveim közül néhányat, és elkezdtem lapozgatni. Ahogy egymás után olvastam az üzeneteket, egyszerre a fakó színeim megelevenedtek, és magam is kezdtem elfogadni magam. Mert a sok nagyszerű, kedves és éltető mondat között az egyik régi könyvben azt olvastam: „Köszönöm, hogy melletted ülhettem!” Csak ennyi! Csak ennyi? Mi kell ennél több, mint hogy ennyire jó voltam valakinek, hogy pusztán az, hogy az asztaltársa voltam, mély benyomást tett rá!
Vagy: „Kérem az Atyát őrizze, védje lelkesedésedet, áldozataidat családodért, az egyházért.”
Ez igen! Ezzel az imaháttérrel bátrabban indultam el a felfelé vezető úton, s mind az, amit pár nappal előbb a hiányomként éreztem, most világosan kezdtem látni mit, és hogyan tegyek, hogy ne torpanjak meg a meredek lejtőn.

Amikor visszagondolok az eltelt 20 évre, és azokra az eseményekre, amelyek elindították a Debrecen-Nyíregyháza Egyházmegyében a cursillo mozgalmat, biztos vagyok, hogy most is, a mai napig is a ti elkötelezettségetek, szeretetetek, a hűségetek, és a fényes Tábor hegyi élményetek élteti a cursillót!

Most, a mondanivalóm végén egy különös örömhírről is szeretnék beszélni, amelyről már valamennyien hallottatok, de lényegesnek látom kiemelni!
Istennek hála, az idén február 21-én megalakult a Magyarországi Cursillo Nemzeti Titkársága, az összes egyházmegye részvételével! Ez óriási lépés a lelkiség életében, az egység és a szeretet útján.
Az Úr Isten különös ajándékaként megválasztott a közösség országos világi elnöknek, és biztosan tudom, hogy a veletek átélt évek élményei, barátságai, tapasztalatai, imádságaitok is segítenek a munkámban.

Az elkövetkező 4 év programja: ez az év az utócursillo éve, jövőre az előcursillo, majd az apostolság és végül a közösség éve lesz.

Nagyon örülök most ennek az ultreyának ebből a szempontból is, mert feltételezem, hogy a szervezők felkerestek mindenkit levélben, telefonon, személyesen, olyanokat is, akiket talán szem elől tévesztettetek. Pont ez a törekvése ennek az évnek, hogy szítsuk fel egymásban az első szerelem élményét a cursillo iránt, segítsük visszatérni azokat, akik egy kissé eltávolodtak tőlünk. Segítsük nekik újra átélni a Táborhegy élményét, szépségét! Nem baj, hogy hol voltál eddig, nem baj, hogy kedvedet szegted, nem baj, hogy kissé sebesült az önbecsülésed! Az Úr pont így szeret téged!!! Gyertek és szolgáljuk együtt az Urat!

Fabók Györgyné
Magyarországi Cursillo Világi Elnöke