Amikor rádióban hallgatjuk, televízióban nézzük vagy a világhálón követjük a szertartásokat ezt a közösségi összetartozásunkat fejezzük ki. A távolból kísért liturgia segít minket, hogy Istenhez közeledjünk és tőle kérjük az erőt betegségünkben, szeretteinkért érzett aggodalmunkban, anyagi nehézségeinkben. Ő áll mellettünk a rászoruló emberekért végzett szolgálatban is.

Nagyböjt negyedik vasárnapja van. Ilyenkor a liturgia a komoly hangulatú bűnbánati idő közepén az öröm színeit villantja fel. Ha figyelemmel hallgatjuk a mai szentmise szövegeit, döbbenettel állapíthatjuk meg, hogy nekünk is, most is, jó okunk van az örömre.

Erdő Péter bíboros homíliát teljes terjedelmében közreadjuk.

Kedves Testvérek!

Az utóbbi hetekben sokat változott az életünk. Megváltoztak a szokásaink, másra figyelünk, mint korábban. Megváltozott körülöttünk a város. Csendesebb lett. De megszólaltak körülöttünk a kövek. Elgondolkodtunk rajta, hogy a régiek a Mátyás-templom előtt álló szép Szentháromság-szobrot nem dísznek építették. Ahogyan nem puszta díszítés volt a feladata sok hasonló szobornak, feszületnek, kápolnának és templomnak szerte Európában. Fogadalmat tettek az előttünk járó nemzedékek, hogy nyilvánosan is kifejezik és megörökítik hálájukat, ha megszabadítja őket Isten egy-egy nagy járványtól, például a pestistől, amely az esetek jóval nagyobb részében volt halálos, mint a koronavírus. Legalábbis jelenlegi ismereteink szerint.

De nem csak a régi kövek lettek beszédesebbek. Új, megrendítő módon csengenek a zsoltárok szavai vagy a Biblia és a liturgia egyes szövegei is. Ami természetesnek tűnt, ami puszta költői formaként hangzott, az most a szívünkbe hatol. Biztos, hogy így érezték ezt a régiek is. Most tárul fel előttünk szavaik igazi értelme.

Az ószövetségi olvasmány és a szentlecke között ma a 22. (23.) zsoltárt imádkozzuk: „Az Úr nékem pásztorom, ínséget nem kell látnom. Zöldellő mezőkön terelget engem, csendes vizekhez vezet, és lelkemet felüdíti” (Zsolt 23,1–3). Isten gondviselő szeretetével veszi körül az egyes embert és az egész emberiséget. A pásztor képe idillinek, kedvesnek látszik, jobban belegondolva azonban drámai és éppen ezért nagyszerű. Az ókeresztény kőkoporsókon gyakran megjelenik ez az ábrázolás. Jézus jó pásztorként, szelíden, fiatalon áll előttünk. De miért a koporsón? Mert a zsoltár így folytatja: „Az igazság ösvényén vezet engem, ahogyan ő megígérte. A halál sötét völgyében sem félek, mert ott vagy vélem, biztonságot ad vessződ és pásztorbotod” (Zsolt 23,3–4). Előttünk áll Krisztus, aki elsőként támadt fel a halottak közül. Átvezeti a nyomában járó embert, hogy a halál után nekünk is „otthonunk” legyen Isten háza, mégpedig örök időkre (vö. Zsolt 23,6). Krisztus tehát nem szabadította meg az embert a földi élet minden kellemetlenségétől és bajától, hanem ő is magára vállalta mindezt, hogy részesítsen az ő isteni életében. Leszáll velünk, emberekkel a legsötétebb völgybe, hogy aztán a világosságra vezessen. Ezért mondták ujjongva az első keresztény nemzedékek, amit a szentleckében olvastunk az Efezusiaknak írt levélből: „Ébredj, aki alszol, támadj fel a halálból, és Krisztus rád ragyog” (Ef 5,14).

A mai evangélium pedig azt beszéli el, hogy Krisztus hogyan gyógyítja meg a vakon született embert. Jézus a gyógyító! Erről volt híres kortársai körében. Még azok is tudtak erről, akik nem lettek a követői. De mire tanít minket a gyógyító Krisztus? Isten gondviselő és együttérző szeretetének nagyszerűségére és mélységére! Mert Jézus nem gyógyít meg minden beteget, nem szünteti meg kortársainak minden szenvedését. Hanem megmutatja, hogy Isten, a világ hatalmas összefüggéseinek megalkotója és ura, szeret minket és még a testi egészségnél vagy a földi szerencsénél is többet akar adni nekünk. Örök életre és boldogságra hív. A mai evangéliumban a meggyógyított vak ember végül megvallja a hitét Krisztusban: „Hiszek, Uram” – mondja (Jn 9,38).

Amikor most világméretű járvánnyal néz szembe az emberiség, ideje elgondolkodnunk. Lehet, hogy évtizedeken át szerencsénk volt. Jól emlékszem azért, hogy 1959 nyarán a rádió bemondta és a filmhíradóban is megjelent, hogy főleg a gyerekek ne menjenek közterületre, se strandra, se moziba. Nagyszüleim kertjében töltöttük az egész vakációt. Gyermekbénulás-járvány volt akkor. Szüleim aggodalmára és félelmére máig emlékszem. Az a járvány több hullámban jelentkezett Magyarországon. Később olvastam, hogy például 1957-ben sok ezren betegedtek meg, több mint 2300-an egész életükre mozgássérültek maradtak, több mint 140-en bele is haltak a betegségbe. A mi ’59-es ijedelmünk után aztán, talán 1960-tól megjelent az iskolában a Sabin-csepp, felfedezték az oltóanyagot a járvány ellen.

Valóban új és új eredményeket ért el tudomány. Sok felfedezés igazi áldást jelentett egész nemzedékek számára. De egy-egy ilyen veszélyhelyzet megmutatja, hogy az ember nem mindenható. Sőt, csodák világában élünk! Olyan világmindenségben, ahol van egy zöld bolygó, amelyen lehetséges ez emberi élet. Olyan képességeket kaptunk ajándékba a teremtő Istentől, hogy új és új nehézségekre, veszélyekre, természeti csapásokra tudtunk válaszolni. Mindig többet és többet meg tudtunk ismerni a környező világ összefüggéseiből. Küzdeni tudtunk megmaradásunkért és azért, hogy életünk szebb és tartalmasabb legyen. De mi magunk is, képességeinkkel együtt részei vagyunk a teremtett világnak. Néha erről a magunk alakította, rohanó életben meg is feledkezünk. De aztán újra és újra történik valami, ami rádöbbent minket valóságos helyzetünkre.

Sebezhetők, kiszolgáltatottak vagyunk. De bízhatunk a gondviselő Istenben, aki csodálatos adottságokkal, immunitásokkal, alkalmazkodóképességgel és értelemmel ajándékozott meg minket. Ő az, aki néha váratlan külső eseményekkel is a segítségünkre siet.

Ilyen lelkülettel élték át a régi nemzedékek a szörnyű nehézségekkel teli, hosszú évezredeket. Így adták tovább ez emberi élet, a kultúra és a hit lángját a ma élő emberiségnek. Az élet, a gyermek, a család olyan kincsek, amelyek hordozzák létünk és világunk nagy összefüggéseit. A bennünk élő múlt segít, emlékezik, tovább él a génjeinkben, de él bennünk, alakít, erősít a régiek minden tapasztalata is. És éltet az örökségül kapott hit, amely az előttünk járóknak is erőt, bizalmat adott és segítette őket az önzetlen szeretetre.

Az ősi és teljes valóság élményét felejthetetlenül tárta fel Babits Mihály Esti megérkezés című versében:

„Idelenn a város
villanya villog,
de fenn a nagy ég
száz csillaga csillog:
a villany a földi,
a csillag az égi,
a villany az új,
a csillag a régi.”

Fedezzük fel világunkban ezt az ősi és teljes valóságot! Forduljunk bizalommal a gondviselő Istenhez. Kérjük, hogy segítsen elhárítani minden fenyegető veszélyt, és fogadjon be az örök élet biztonságába és boldogságába. Ámen.

A szentmise áldozati részébe elhangzott, hogy akik a tévéközvetítés által kapcsolódnak be a szertartásba, és szeretnének áldozni, azok a lelki áldozással mégis elnyerhetik az Oltáriszentségben nekünk adott kegyelmeket. A hívők a tévén keresztül bekapcsolódhattak a lelki áldozás püspöki konferencia által javasolt imájába, amelyet Kelemen Imre érseki irodaigazgató olvasott fel.

IMÁDSÁG LELKI ÁLDOZÁSHOZ

Jézusom! Hiszem, hogy jelen vagy
a legméltóságosabb Oltáriszentségben.
Mindennél jobban szeretlek és vágyom rá,
hogy a lelkembe fogadhassalak.
Mivel most nem tudlak
szentségi módon magamhoz venni,
jöjj, legalább lelki módon, a szívembe!
Ne engedd, hogy elszakadjak Tőled!

(Ligouri Szent Alfonz)