Az sok beszélgetésből rájöttem, milyen utat kell folytatnom. Rádöbbentem, mennyivel egyszerűbb szeretni, mint azt gondoltam. Mindig közel éreztem magam Istenhez, kicsi korom óta úgy tekintettem rá, mintha csak a nagyapám volna. Mégis úgy éreztem, nem találok haza. Ennek a három napnak a végére megértettem, miért is hívott olyan kitartóan: olyan megkönnyebbüléssel tértem haza, hogy szinte lebegtem: nem késő mindent újra kezdeni, még nem jöttek el az elásott talentumokért!!!
Sok tanúságtételt hallottam, amelyek mélyen megérintettek. Nagyon féltem attól, ha itt Jézus apostolává válok, komoly áldozatot kell hoznom, amelyre nem leszek képes. Ma már tudom, hogy nem kell mindenkinek „vértanúvá” válnia ahhoz, hogy Isten gyermeke lehessen. Köszönöm Zsolt atyának a rengeteg figyelmet, és a vidámságot, amely megérttette velem, hogy lehet tablettel, tornacipőben, hátizsákkal, vidáman is Istent szolgálni. Köszönöm János atyának, hogy életpéldájával mutatta meg nekem, igazgatónak lenni feladat, nem pedig trónszék. Ezt néha elfelejtettem az utóbbi időben, de a munkatársaim nagyon hálásan fogadták, amikor rájöttek, valami megváltozott bennem.
Többször éreztem: ezért a mondatért kellett ide eljönnöm, majd jött a következő és a következő. Hálásan köszönöm mindenkinek, aki kitartóan hívott, nagy ajándékot kaptam a segítségetekkel, amelyet szeretnék továbbadni, hogy nekem minél több maradjon belőle. Kívánom magunknak, hogy a régi környezetünkbe visszacsöppenve tudjunk elkezdeni a gyertyánkkal világítani!

De Colores:
Molnár Mónika