Megérkezésünk pillanatában megölelt egyik férfitársam, akit azóta testvéremnek, barátomnak mondhatok (Román Attila) és így szólt: „… Isten hozott! Már vártunk és imádkoztunk érted…”
Értem? Miért? Leírhatatlanul jólesett ez a fogadtatás, hiszen még soha nem láttuk egymást. Emiatt természetesen minden kétség, elvárás elszállt belőlem, és megpróbáltam a lehető legnagyobbra nyitni a szívem, hogy be tudjam fogadni azt, amire Isten engem meghívott.
Testvéreimen keresztül megtapasztaltam Isten végtelen, feltétel nélküli szeretetét és megbocsátását, amelyről sajnos én a szürke hétköznapokban könnyen megfeledkezem. Fantasztikus emberekkel találkozhattam, akikkel együtt sírtunk és nevettünk. Olyan mértékű bizalomban és elfogadásban lehetett részem, amilyenben még soha.
Sok hibámra, sérülésemre ráébredtem. Felismeréseim, elhatározásaim között elsősorban az szerepel, hogy alázatosabb szívű legyek, sokkal nagyobb elfogadással tudjak felebarátiam felé fordulni, az imaélet felélesztésére és Isten szeretetének észrevétele a mindennapokban. Alig várom, hogy apostoli tevékenységemnek eleget téve minél többeket küldhessek cursillóra. Ezekért kérném imáitokat!
Hálás köszönet rektorunknak, Komor Istvánnak, aki folyamatosan jelen volt mindenki részére, bármikor fordulhattunk hozzá, az összes munkatársnak, Herpy György atyának, aki mérhetetlen bölcsességgel és békét árasztva volt jelen, Rumszauer Miklós atyának, aki minden jelenlévőt ráébresztett, hogy Isten mennyire szeret minket, és mindenkinek megbocsájt, Erdődi Ferenc atyáknak, aki zseniális humorával, lendületességével kizökkentett minket a „vasárnapi kereszténységből”. Köszönet továbbá minden jelenlévőnek. Mindannyian adtatok valamit ebben a néhány napban. Soha nem fogom elfelejteni, amit megtapasztaltam, Istennek és Nektek hála! Köszönöm az őszinteséget, bölcsességet, szeretetet, de leginkább Titeket, mindannyitokat köszönlek az Úrnak!
Még most is a fülemben zakatol: „…DE COLORES!...”

Szeretettel és imával: Mátraházi András