Március 27-­én egész napos budapesti munka után fáradtan, elcsigázottan érkeztem meg Tahiba. Az első kellemes meglepetés nem váratott sokáig magára. A kapuban Juhász Károlyné Kati és Ullrich Edéné Márti, no meg a sógornőm olyan szeretettel fogadtak, mintha ezer éve ismernénk egymást. Akkor még nem tudtam, hogy igen, Ők már - ha nem is ezer éve-, de hónapok óta ismernek, és imádkoznak értem. Azt hiszem, talán ez volt az egyik legnagyobb ereje a cursillónak. A rengeteg háttérima, ami a világ minden tájáról körbeölelte az embert, mint az édesanya az újszülött pici babáját. A beszélgetések alatt, amikor négyen ott ültünk az asztalnál, néha olyan érzésem volt, hogy nem is négyen hanem 44-­en, sőt 444­-en ülnénk ott.

Péntek délelőtt, amikor kiderült ki melyik asztalhoz kerül, én szerencsémre „véletlenül” ­ akkor még így gondoltam – épp a Mártival, avval a kedves hölggyel kerültem a Szt. Erzsébet-asztalhoz, aki olyan kedvesen fogadott az előző nap. De, mint tudjuk, nincsenek véletlenek. Egyik jelölt mondta az egyik „véletlen” során, hogy a véletlen Isten művészneve. (Mert, hogy a sok mély beszélgetés és tanúságtétel között azért nevetésre is sor került.)

A munkatársak tanúságtételei során olyan történeteket hallottunk, amelyek valóban mintaként, mankóként tudnak szolgálni későbbi életünkben. Küzdelmeik során nem szűntek meg az Isten segítségét kérni és Ő valóban velük volt. Különösen sógornőmet, Timárné Varjú Vikit hallgattam elérzékenyülten, mert bár sok esetben ismertem az élete történeteinek szereplőit, de sokszor nem tudtam, hogy az egyes események mögött, milyen hosszú imádságos, türelmes küzdelem áll.

Juhászné Kati rektorunk személyében egy igazi ható embert ismerhettem meg. Szeretetteljes szigorúságával irányította és vezette az igen sűrű és kimerítő, de egyben feltöltő programot. Azóta is sokszor gondolok Rá és a többi munkatársra, atyára is hálával, hogy mennyi időt és energiát áldoztak rám az életükből, hogy én, Timár Krisztina átélhessem azt, amit átéltem.

Kövesdy Zsolt atya szinte a teljes cursillo alatt egyedül volt, így emberfeletti teherbírással – emberfeletti segítővel – misézett, tanított, gyóntatott és beszélgetett velünk. Egyik emlékezetes előadása a Kegyelmi élet akadályairól szólt, melyben annyi bölcs gondolat elhangzott, hogy az esti megbeszélés alatt közösen próbáltuk összeszedegetni ezeket, és egymás hiányos jegyzeteit kerek egésszé alakítani. Többek között ilyen volt a sokak által lejegyzett gondolat „a lelkiismeret az a szentély, ahol a lélek csendjében felcsendül a teremtő Isten szava”. Nem szépített, nem köntörfalazott, és olyan gondolatokat is egyenesen nekünk szegezett, melyeket tudtunk, éreztünk, de ilyen direkt módon még senki nem mondott a szemünkbe „Élj úgy, ahogy gondolkodol, különben úgy fogsz gondolkodni, ahogy élsz.” és, hogy a „boldogság nem állapot, hanem döntés kérdése”. Volt mit emésztgetnünk egész nap.

A cursillo zárásakor, amikor végiggondoltam, mit is adott nekem ez a három nap, egy szó jutott eszembe: világosságot. Gyermekkorom óta tudtam, hogy ha az ember életében besötétedik, hogyan lehet világosságot gyújtani, de az utóbbi időben a gyereknevelés, a munka és házimunka taposómalmában valahogy elvesztettem a gyufát.

Zsolt atya, amikor az utolsó napon kezembe adta a keresztet, és a szemembe nézett, egy doboz gyufát is adott a kereszt mellé ajándékba...

Amióta hazaértem, azóta Ady Endre egy versének kezdősorai járnak
egyfolytában a fejemben:

„Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten”

… és ezt az ölelést azóta érzem.

De Colores!


Timár Kriszta a Szt. Erzsébet-asztaltól