Eljött a csütörtök, indulás. Férjem az előtte lévő héten végezte a férfi cursillót, így a rajta látszott változás – ami utólagos elmondása szerint nagyon visszafogott volt – csak tovább fokozta érdeklődésem. Érkezésemkor mégis tartózkodó voltam, és tudatosan figyelmeztettem magam a kapott tanácsokra: légy nagyon nyitott.
Nagyon kedvesen fogadtak, Kati úgy üdvözölt, mint régi jó barátot, pedig először találkoztunk. Első este még mindenki távolságtartó volt, bár érezni lehetett, hogy ez más légkör, ilyennel még nem találkoztam. A szilencium sokakat segített abban, hogy tényleg megérkezzen Tahiba, a kis domboldal csendjébe. Kövesdy Zsolt atyával történt beszélgetés – gyónás ‒ kezdte bontogatni legmélyebb zárkózottságomat, amely a tudatos nyitottságra való törekvésem ellenére önmagamtól nem indult volna el.
A pénteki szoros és tartalmas program, kedves szobatársammal a kerti séták a rövid szünetekben, az asztali beszélgetések és a Szent Margit-asztaltársaság meghozta a változást: délutánra már záporoztak könnyeim. Éreztem a kegyelmet. Éreztem a szeretetet, Isten szeretetét, melyet a társaim közvetítettek. Kezdtem érezni mást, amit akkor még nem tudtam mi lehet… Már tudtam, mit jelent Isten túláradó szeretete, túláradó kegyelme. Mert tényleg többet önt a pohárba, inkább menjen fele mellé, de egy cseppel se jusson kevesebb abból a jóból, amit adni akar.
A szombati tanúságtételek, papi előadások tágították értelmemet, szívemet és befogadó készségemet. Aznap már nem sírtam, azt gondoltam, megvolt, megkaptam Istentől ajándékait, vár még rám pár hasznos (praktikus) tanács, hogyan is éljek jó keresztényként. Valóban kaptam ilyesmit is, de Atyánk jobban tudja, mire van szükségünk. Vasárnap reggel arra ébredtem, hogy bennem szól a De Colores, egyre hangosabban, egyre szebben…, és jöttek énekelve a kedves munkatársak, akik három hónapja idejüket, imáikat nekünk ajándékozzák azért, hogy egy reggeli ébresztés csodaszép dallamában megtaláljam azt a boldogságot, amelyet nem lehet a földi boldogság szóval kalitkába zárni. Mennyei kórus zengi: De Colores…
A vasárnapi Szentmise ismét az én felolvasásom nélkül zajlott – Ákos Ildi háromszor kért meg, hogy olvassak, de én nagyon gyáva és bátortalan voltam, nem mertem elvállalni. Háromszor tagadtam meg kérését, háromszor tagadtam meg, háromszor….Péter, Szamariai asszony, és zakatoltak a gondolatok, érzések, melyek a három napban hozzám elértek, bennem megfogalmazódtak, és nem tudtam másra gondolni: ÉN NEM VÁDOLLAK, én nem vádollak, érted adtam életemet, mert szeretlek. De Colores!

Guzsalyné Váradi Valéria Szent Margit-asztal