Don Bosco az oratórium létrehozásának első éveiben szinte teljesen egyedül szervezte és vezette a 200 fiatal közös életét, sokszor szinte csak az édesanyja volt a segítségére. A fiúk azonban sok bosszúságot is okoztak az idős édesanyának, gyakran kitaposták a veteményeket, meglehetősen zajosak voltak. Az édesanya egy nap elhatározta, hogy hazaköltözik vissza a nyugodt falusi otthonába. Összecsomagolt, és már kész csomagokkal a kezében lépett be a fia szobájába elköszönni. Don Bosco egyből mindent megértett. Nem szólt egy szót sem, csak karon fogta az édesanyját, és elvezette a folyosó végén a hatalmas feszülethez. Ott megálltak, és perceken át csendben nézték a Megfeszített Krisztus alakját. Az édesanya aztán megszólalt és azt mondta: „Őróla megfeledkeztem.” Visszament a szobájába, kipakolt, és maradt ott segíteni, mint a 200 fiú pótédesanyja, nagymamája.
Hányszor mi is megfeledkezünk Őróla, az első szeretetről, a cursillóban átélt kegyelemről! Álljunk most oda gondolatban Krisztus keresztje elé, köszönjük meg a vele való találkozás megrendítő élményét, eseményét, és kérjük Tőle, hogy szítsa fel bennünk az első szeretet lángolását.
Kedves testvérek! Krisztus szavait hallottuk: „Ha a só ízét veszti, ugyan mivel sózhatnák meg?” (Mt 5,13) A cursillo karizmája olyan, mint a só, mint a világosság, ami ízt ad, fényt ad mindazok számára, akik nyitott szívvel fogadják be. A mi felelősségünk is, hogy ez a só ne váljon sótlanná, ízetlenné, erőtlenné. A mi felelősségünk is, hogy „jól használjuk az ajándékunkat, amelyet kaptunk” (1Pt 4,10), ahogyan ezt a találkozónk mottója megfogalmazza.
Egy olasz karmelita atya, Andrea Panont meséli, hogy nemrégiben visszatért az egyik kedves fiatalkori kirándulóhelyéhez. Emlékezett arra, hogy kb. 2200 méter magasságban egy kristálytiszta forrást fognak elérni. Legnagyobb meglepetésére 1800 méter magasságban egy kis tavat, parkolót és éttermet talált a forrás nevének kiírásával. Folytatva útjukat 2200 méteren aztán megtalálták a forrást. Meglepődve kérdezték az egyik helyi alkalmazottat, aki így felelt: „a lenti forrás igazából csak álforrás. Lejjebb vittük a feliratokat, és egy csőben levittük a fenti forrás vizét. A lenti mesterséges tóhoz fel tudnak jönni az emberek autóval. Így kényelmesebb.”
Hányszor mi is valami hasonlót teszünk! Lejjebb visszük a forrást, hogy kényelmesebb legyen, kocsival is elérhető. Hogy könnyen elérhetővé tegyünk valamit, meghamisítjuk a lényegét. Leszállított árut csinálunk a kereszténységből, vagy a cursillóból.
Kedves testvérek! Ezen a nyitó Szentmisén szeretnék megfogalmazni egy-két olyan alapelemet, alap értéket a cursillo karizmájából, amelyet fontos megőriznünk a maguk eredeti igényességében, amelyek nélkül a cursillo ízét veszti.
1. A cursillo a kereszténység lényegének megtapasztalása, átélése: őszinte, mély, erőteljes és örömteli találkozás önmagunkkal, Krisztussal és egymással. Ezt a találkozást élte át Ábrahám, akiről azt olvassuk, hogy elindult, anélkül, hogy tudta volna, hová kell mennie. Sokszor elgondolkodtam ezen, hogy hogyan lehetett képes erre Ábrahám. Úgy képzelem, hogy Ábrahám végtelenül boldog volt, amikor átélte, hogy az örök Isten őrá tekintett, a sok ezer és tízezer között a szeme rajta megakadt. Ábrahám ezért a hangért a világ végéig boldogan elment volna. Boldogan mindent kiejtett a kezéből. Ahogyan egy híres magyar költő (József Attila) fogalmazta: „Reám néztél, s én mindent elejtettem, meghallgattál, és elakadt szavam.” Ha valaki szeret és elfogad úgy, ahogyan vagyunk, a gyöngeségeinkkel együtt, az nem egészen természetes és magától értetődő, az egy megrendítő élmény. Ezt éli át Ábrahám. Mert így szeret az Isten. Ahogyan a vőlegény örülni tud a menyasszonynak, úgy leli örömét bennünk a mi Istenünk (Iz 62,5).
A cursillo erre a megrendítő hármas találkozásra szeretne elvezetni. Ám ahhoz, hogy ez lehetséges legyen, olyan emberek (munkatársak) kellenek, akik ebben a hármas szövetségben élnek, találkoztak önmagukkal, Istennel és a felebaráttal. Kell, hogy a kegyelemben, a „de colores” állapotban éljenek. És kell, hogy erről őszinte, mély személyes tanúságot tegyenek. Nem felolvasva a rollókat, hanem a szívükön, életükön átszűrve. Különben a só ízét veszti. Ehhez a találkozáshoz intenzitás, és idő is kell. Nem történik meg az másfél nap alatt, amit a cursillo három nap alatt tud ajándékozni. Ne hozzuk le a forrást a hegyről, ne engedjük, hogy a só elveszítse az ízét, erejét!
2. A cursillo egyik alaptapasztalata a laikus és a pap szolgálatának egysége, amelyek egymást erősítik. Engem 14 éve az egyik akkori plébániám egy nagyon szimpatikus, nagyszívű férfi tagja hívott el hosszas unszolással cursillora. A rollok elmondóit mind ismertem, az én plébániám tagjai voltak, szerettem és becsültem őket, de soha az életük olyan mélységeit nem sejtettem, amelyeket ott feltártak, amelyeket velünk megosztottak. Döbbenetes volt ezt átélni. Akkor megértettem, hogy a pap tanúságtételét, tanítását mennyire megerősíti, kiegészíti a laikus ember életpéldája, tanúságtétele. Ugyanakkor a laikusnak is szüksége van a pap odaadott életének tanúságtételére, és az egyház szilárd tanításának iránymutatására. A cursillo karizmájának egyik fontos alappillére a pap és a laikus szeretetközössége, harmonikus, közös tanúságtétele. A laikus, ahogy Eduardo Bonnín fogalmazta, egy veszélyes ember, a maga fantáziájával, kezdeményezésével bátran új utakat keres az evangélium hirdetésére. A paptól megkérdezi, hogy mi a cél, de nem a paptól várja a hogyant, az utak megtalálását. Vajon a mi cursillós titkárságainkban hogyan éljük ezt a közös küldetést: papok és laikus keresztények?
3. A cursillo nem pusztán a plébániai aktivitásra akar meghívni, hanem sokkal többre, az eltávolodottak meghívására (XII. Piusz pápa prófétikus iránymutatása szerint). Könnyű az akváriumban, a templomban vagy a plébánián halászni. A cursillista kimegy a tengerre, hogy igazi nagy halakat befogjon. Vajon ott van-e bennünk ez a lendület és bátorság? Vagy belekényelmesedtünk az akváriumban való halászatba?
4. A cursillo egyik sajátossága volt a fantasztikus őszinteség, közvetlenség, vidámság. Eredetileg Eduardo Bonnín a katonaságnál élte át ezt, amikor a vasárnapi eltávozás után a katonák őszintén, kertelés nélkül mesélték egymásnak a kalandjaikat, kudarcaikat, örömeiket. A magyarországi cursillo úgy érzi, hogy a vegyes cursillók bevezetése valamit elveszít ennek az őszinteségnek a lehetőségéből, mélységéből. Természetesen könnyebb a vegyes cursillo felé elindulni, könnyebb 20 nőt és 5 férfit meghívni, mint 25 férfit elhozni a cursillóra. Azonban úgy érezzük, a cursillo ereje is egészen más, amikor 25 férfi jelölt van együtt (vagy pedig 25 nő van együtt). Van ennek egy nagyon mély antropológiai alapja. Úgy érezzük ez is egy olyan eleme az eredeti karizmának, amit őrizni szeretnénk.
5. A cursillo módszerének egyik alappillére a barátkozás: „Barátkozz, szerezz barátokat, vezesd barátodat Barátodhoz, Krisztushoz!” András apostol vitte oda Pétert Krisztushoz. Az első három évszázad keresztényei szívtől szívig, jó barátnak, rokonnak, sokszor az életüket kockáztatva adták tovább az örömhírt. Vajon megvan-e bennünk a szeretet nyitottsága, a kapcsolatteremtés bátorsága, az erre odaadott idő? Vagy itt is ízét kezdi veszíteni a ránk bízott só?
Kedves testvérek! Hadd idézzek fel még egy-két örömteli ajándékot, amit a magyarországi cursillo átélt az utóbbi években. Magyarország lakosságának kb. 7-8%-a roma. Roma testvéreink közül egyre többen tapasztalták meg a cursillo ajándékát, csodáját. Megdöbbentő a számukra már pusztán az a tény is, hogy nem cigányok (gádzsók) nagy szeretettel fogadják őket, viszik a csomagjukat, felszolgálnak nekik, tegeződnek velük, nevetnek velük, befogadják őket. A romákra nagyon jellemző az érzelmekkel, hitre való nyitottsággal teli szív. Általában nagyon befogadóak a cursillo ajándéka irányában. Van olyan magyar falu (Szendrőlád), ahonnan több száz roma vett részt cursillón, és ennek hatására az egész falu légköre átalakult. Az emberek derűsebbek, segítőkészebbek, testvérként igyekeznek együtt élni.
A magyarországi cursillós titkárságok egyik fontos törekvése a fiatal munkatársak és rektorok bevonása. Bár néha az idősebbek számára ezt nehéz elfogadni, azt látjuk, hogy az új munkatársak új lendületet és szívet hoznak, azonkívül pedig a maguk (fiatalabb) baráti köréből tudnak meghívni jelölteket. Úgy gondoljuk, hogy nagyon bátran és időben kell erre az útra rálépni.
Egy férfi a cursillo három napja után megrendülve, sokkal érzékenyebben, szinte a föld felett lebegve ment be hétfőn a munkahelyére. Reggel találkozott az egyik idősebb munkatársával. Feltűnt neki, hogy a munkatársa arcáról szinte süt a kétségbeesés, az elkeseredés. Nem volt sok ideje, így néhány szavas beszélgetés után, egy hirtelen indíttatásra, megölelte a munkatársát. Az idősebb férfi először meglepődött, de aztán viszonozta az ölelést. Este a cursillót végzett fiatalember e-mailt kapott ettől a munkatársától. A levélben ez állt: „Köszönöm! Hetek óta azon gondolkodtam, hogy öngyilkos leszek. De ma reggel megtapasztaltam, hogy vannak még jó emberek, és talán még nekem is érdemes élnem.” A cursillo a szívünkben meggyújtott tűz. Ha hitelesen éljük, másokban is lángra lobban, alakítja a világot.
Testvérek! Használjuk jól az adományt, a karizmát, amit kaptunk. Ne hozzuk le a forrást a hegyről, ne hagyjuk, hogy a só elveszítse az ízét, erejét! Ezt szolgálja, erősítse a mostani találkozónk! Segítsen minket ebben a Szentlélek Úristen, és Szent Pál apostol közbejárása!
Dr. Székely János atya